Az emberi tudatállapotok II.

Ettől eltérő, de szintén egészséges konfiguráció a fókuszált feladattudat. Ilyenkor az éberség magasabb, a figyelem erősen beszűkül egy konkrét célra, és a fronto-parietális kontrollhálózat dominanciája elnyomja az önreferenciális gondolatokat. A tudattartalom szegényesebbnek tűnhet, mert kevés elem fér bele, de ezek nagy pontossággal és stabilitással vannak jelen. A DMN aktivitása csökken, az Én narratív jelenléte háttérbe szorul, miközben a viselkedés hatékony és célirányos marad. Ez jól mutatja, hogy a gazdag önreflexív tudat nem feltétele a hatékony cselekvésnek.

Kifáradáskor jelenik meg az álmos, csökkent éberségű állapot, amelyben a figyelem ingadozóvá válik, és a globális hozzáférés időszakosan megszakad. Ilyenkor a GNW működése labilis: rövid ideig még képes integrálni az információt, de egyre gyakoribbak a „kihagyások”, a belső asszociációk és mikroalvás-szerű epizódok, miközben az önmonitorozás és a kognitív kontroll észrevétlenül gyengül. Ez az állapot különösen jól mutatja, hogy a tudatosság nem kapcsolóként, hanem dinamikus stabilitásként működik: az élmény még jelen van, de már nem megbízhatóan globális és nem tartósan hozzáférhető.

Az álmodás, különösen a REM-alvás, átmeneti helyet foglal el az éber és a megváltozott tudatállapotok között. A memóriák kialakulásánál volt arról szó milyen fontos szerepe van az alvásnak abban, hogy a középtávú memórianyomok összegyúródjanak és átkerüljenek a hosszútávú memóriába. Ennek folyományaként az agy éberségi szintje paradox módon magas, miközben a szenzoros bemenet nagyrészt le van választva a külvilágról. A tudattartalom rendkívül gazdag és gyakran narratív, ugyanakkor az önkontroll és a realitásellenőrzés gyenge. Az Én illékony, töredezett vagy átalakuló, az idői és oksági viszonyok fellazulnak. Az álmodás világosan megmutatja, hogy a tudatos élmény nem egyszerűen az ébrenlét mellékterméke, hanem sajátos agyi konfigurációkban önállóan is megjelenhet.

A következő állapot a nem-REM alvás, ahol az éberség tovább csökken, a tudattartalom elszegényedik vagy szakaszosan megszűnik, és a globális integráció csak rövid, instabil epizódokban jelenik meg. Ennél mélyebb a nyugtatás és az altatás, ahol az éberségi rendszerek farmakológiailag gátoltak, a talamokortikális kommunikáció szétesik, és a tudattartalom rendszerint nem hozzáférhető. Ennek az állapotnak a részleteit hamarosan alaposabban tárgyaljuk.

A megváltozott tudatállapotok csoportjába olyan állapotok tartoznak, amelyek eltérnek a hétköznapi éber tudattól, de nem járnak szükségszerűen károsodással. A meditatív állapotok jó példái ennek. Ezekben az önmagunkról gondolkodás gyakran csökken, az Én elhalványul, miközben a testi észlelés, az aktuális jelenlét és a szenzoros élmények felerősödnek. Az időélmény megváltozik, a gondolatok kevésbé ragadnak magukkal. Itt nem a tudat „lecsökkenéséről” van szó, hanem arról, hogy más szervezőelv kerül előtérbe: kevesebb narratíva, több közvetlen tapasztalat.

Hasonlóan nem patológiás, de eltérő konfiguráció a flow állapot. Ebben az esetben az éberség és a teljesítmény magas, a cselekvés finoman hangolt, miközben az önmonitorozás és az expliciten megélt Én hasonlóan háttérbe húzódik. A tudatos élmény minimális narrációval jár, mégis erős kontroll és hatékonyság jellemzi a viselkedést. Ez különösen fontos ellenpéldája annak a nézetnek, hogy a tudatos reflektáltság szükséges lenne a bonyolult cselekvésekhez.

A pszichedelikus tudatállapotok radikálisabban térnek el a megszokott konfigurációktól. Ilyenkor a DMN integritása gyakran megbomlik, a globális szervezőelv fellazul, miközben a tudattartalom rendkívül gazdaggá, asszociatívvá és sokszor kaotikussá válik. Az Én határai elmosódhatnak, az idő- és testélmény átalakul. Ezek az állapotok nem egyszerűen „intenzívebb” tudatot jelentenek, hanem olyan konfigurációkat, amelyekben az agy elveszíti azt a képességét, hogy megbízhatóan előre jelezze, mi mi után következik. Emiatt a kontroll gyengül, miközben az élmények felerősödnek és nehezebben rendeződnek egységes képpé.

A patológiás tudatállapotokat nem az teszi problémássá, hogy szokatlan élményekkel járnak, hanem az, hogy a viselkedés és a döntések elveszítik kapcsolatukat a valós helyzettel és a saját célokkal. Az első lépcső a minimálisan tudatos állapot, amelyben az éberség részleges és időszakosan felismerhető, célirányos reakciók utalnak maradék tudattartalomra, de az integráció bizonytalan. A stupor olyan tudatállapot, amelyben az éberség súlyosan lecsökkent, és az egyén csak erős, általában fájdalmas ingerekre ad rövid, nem célirányos válaszokat. Külső megfigyelő számára a beteg „szinte elérhetetlennek” tűnik: nem kezdeményez mozgást, nem követ utasításokat, és spontán viselkedése alig van. Ami megkülönbözteti a mélyebb állapotoktól (például kómától), az az, hogy reaktivitás még fennáll, de ez fragmentált és nem integrált. Akut tudatzavar, nagyon alacsony éberség, csak erős ingerekre (fájdalom) adott rövid, nem célirányos reakciók jellemzik. Nincs megbízható jel a tudattartalomról. Jellemzően átmeneti, gyakran metabolikus vagy toxikus okú. Ettől elkülönül a vegetatív állapot (újabban: „unresponsive wakefulness syndrome”, válaszképtelen éber szindróma), ahol az alvás–ébrenlét ciklusok visszatérnek, az éberség fiziológiai jelei jelen vannak, de megbízható tudattartalomra utaló viselkedés nincs. A skála legalján a kóma helyezkedik el, ahol sem éberség, sem tudattartalom nem mutatható ki, és az agytörzsi–kérgi integráció súlyosan sérült. Itt valóban csökkent vagy hiányzó tudatról beszélhetünk.

Más betegségeknél a tudattartalom nem eltűnik, hanem rosszul szerveződik. Disszociatív állapotokban az élmények jelen vannak, de az Én integritása sérül: a testhatárok, az identitás vagy az időbeli folytonosság megbomlik. Pszichotikus állapotokban – különösen skizofréniában – a tudattartalom gyakran rendkívül gazdag, de hibásan csatolódik az ingerekhez: belső gondolatok külső eseményként jelennek meg, a valóságmodell és az önmodell szétcsúszik. Itt nem a tudat hiányzik, hanem az a szervező mechanizmus, amely a tapasztalatot a világ és az Én koherens keretébe illesztené.

A függőségek sajátos helyet foglalnak el ebben a térben. Ugyan az érintett személy gyakran tisztában van saját állapotával és következményeivel, a tudatos élmény jelen van, de mégsem képes a viselkedést hosszú távú céljaihoz igazítani. Itt a döntési tér beszűkül, a hajlamok túlsúlyba kerülnek, és a tudatos felismerés önmagában nem elegendő a kontroll helyreállításához. Ez jól illusztrálja, hogy a tudatosság és az önszabályozás nem azonos fogalmak. Az OCD (kényszer, obszesszív–kompulzív zavar) az addikcióhoz hasonlóan jó példája annak, hogy a tudatos felismerés és a viselkedés feletti kontroll élesen szétválhat. Az érintett személy tipikusan tisztában van azzal, hogy kényszergondolatai túlzóak vagy irracionálisak, és kényszercselekvései nem „értelmesek”, mégsem képes azokat tartósan gátolni. A tudattartalom tehát jelen van, de a döntési tér beszűkül. Az OCD így nem a tudat hiányáról szól, hanem arról, hogy az egyén nem azt nem tudja, mit tesz, hanem azt nem tudja, mit ne tegyen, még akkor sem, ha pontosan érti annak értelmetlenségét.

Összességében a tudatállapotok nem egyetlen skálán rendeződnek el az éber és eszméletlen végpontok között. Sokkal inkább egy többdimenziós tér különböző pontjai, ahol az éberség, a tudattartalom gazdagsága, az önhivatkozás és az irányítás eltérő kombinációkban jelenik meg. A megváltozott állapotok nem szükségszerűen kórosak. A patológia nem a tudat hiányát, hanem a szervezőelvek összeomlását jelenti. Ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy a tudatot ne morális vagy misztikus kategóriaként, hanem dinamikus idegrendszeri konfigurációk eredményeként értsük meg.

Zárásként vegyük még elő azt a kérdést, hogy: miért nem emlékszünk az álmainkra? Biztos sokan ébrednek úgy reggel, hogy még motoszkál fejükben egy álom maradéka. Sokan ilyenkor megpróbálják egy kis utó-bóbiskolással átmenteni az álmot, de ez nagyon ritkán sikerül (legjobb ilyenkor gyorsan leírni és rendesen felébredve már be lehet emelni a memóriába). Bár velem előfordult néhányszor olyan, hogy egy délutáni szunyókálásnál előjött egy korábbi álmom (vagy legalábbis azt hittem).

Nos, a helyzet az, hogy az alvást és az ezzel járó álmodást, az evolúció többek között arra fejlesztette, hogy agyunk középtávú memóriájában összeálljanak és visszajátszódjanak a nap során raktározott fontos emléknyomok, majd átkerüljenek a hosszútávú memóriába. Az alvás tudatállapotában a visszajátszódó elemek újra aktiválódása létrehoz tudat szerű elemeket, álmokat, de a rendszer nem olyan állapotban van, hogy a történtekre emlékezzen. Itt pont a középtávú memóriából kell írni a hosszútávúba, nem pedig a tudatból a középtávúba. Ez kb. olyan lenne mintha egy film lejátszása közben az éppen történő eseményeket a film helyére vennénk fel. Érdekes káosz alakulna ki.

Szerző: Gulyás Attila