Mit csinálnak a kutatók nyáron? A pihenés meglehetősen fárasztó formáját választják, konferenciára mennek

Az előző mondatban meglehetősen sok információ van, és megindulhat az Olvasó agya. Elsőre meglehetősen jól hangzik, hogy az ember elutazik a kollegáival, barátaival Barcelonába, megnézheti Gaudi épületeit, fürödhet a tengerben, és esténként tapas bárokban borral öblítheti le a szardellás szendvicseket. Aztán amikor az olvasó eljut a mondat második feléhez megkérdezi: Hogy lehet ilyen mennyiségű  információt megosztani és befogadni? 

És akkor a FENS még eltörpül az amerikai idegtudományi konferencia, a Society for Neuroscience, azaz SFN konferenciája mellett, amit a világ minden részéről 25-30 ezer (!) kutató látogat meg. Éppen ezért csak néhány amerikai városban lehet megtartani, mely rendelkezik megfelelő méretű konferenciaközponttal.

Miért járnak a kutatók konferenciákra?
A konferenciák a kutatók számára annyira meghatározóak, mint a gyerekeknek a Karácsony, a felnőtteknek az az adóbevallás, a cégeknek a cégbeszámolók elkészítése. Mindenki izgatottan várja és készül rá. De miért is?

 
Newton azt mondta, hogy „Ha messzebbre láttam, az azért volt, mert óriások vállán álltam.” Ebben a mondásban benne van az, hogy a tudomány a korábbi eredményekre építkezik. Ahhoz hogy ez működjön, ismerni kell egymás eredményeit, meg kell győződni egy újabb eredmény helyességéről és beszélgetések során új kérdésekkel előállni, melyek alapján új eredmények születnek. Egy tudományos konferencia alkalom, legfrissebb, még nem publikált eredményeink bemutatására, ezek megbeszélésére, megmérettetésére más kutatókkal, új ötletek felvetésére, és ha az másoknak is tetszik új együttműködések kialakítására. Emellett találkozhatunk régi kollegáinkkal, korábbi diákjainkkal, akik a világ egy másik részén dolgoznak, hogy új módszereket és szemléletmódokat tanuljanak. A napi program zárása után a kutatók kirajzanak a városba és éttermekben, kocsmákban, söralátétet, evőeszközöket és fogpiszkálókat felhasználva mutatják be egymásnak miket is találtak, gondolnak. Ezen beszélgetések során korábbi közös eredményeinkre, kérdéseinkre és elakadásainkra újabb irányokból nézhetünk rá és új megoldásokat találhatunk.

A konferenciákra indulást megelőző hetekben a laborokban kialvatlan, pörgős embereket látni, akik posztereket készítenek vagy előadásaikat csiszolgatják. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy mindenki az utolsó pillanatra hagy mindent, és mint a rossz diák, csak a vizsga előtti éjszaka tanul. A tudomány az új dolgok felderítéséről szól. Kísérletezünk, próbálkozunk és ezek során a kudarcokból tanulva jövünk rá új dolgokra. Azaz az ember megpróbálja mindig a legfrissebb, de már az ellenpróbákat kiállt, megbízható eredményeit megmutatni egy konferencián. Ezért az utolsó hetek lázas munkája. A poszterek egy 1m x 1.5m-es plakát formájában lehetőséget adnak arra, hogy munkánk eredményét bemutassuk. Gyakran előfordul, hogy valaki a posztert nyomtató cégtől megy a repülőtérre, eredménye annyira friss és ropogós. A hátukon a poszter tokba csavart munkájukat cipelő kutatókat „bazookások”-nak, azaz páncélöklösöknek becézik a konferencialátogatók.

Hogyan épül fel a program?
Egy konferencián  előadásokon és posztereken mutatják be -gyakran párhuzamosan- az eredményeket. Ez két teljesen eltérő műfaj, más célokkal. Egy nagy konferencián –márpedig a FENS annak számít– a nap elején, végén, esetleg közepén plenáris előadásokat szerveznek a hatalmas nagyelőadóteremben, ahova sokan beférnek. Ezeken az előadásokon egy ismertebb, komoly életművel rendelkező kutató mutatja be átfogóbban korábbi és újabb eredményeit, 40-60 percben, jó esetben egy kitekintéssel és új kérdésekkel zárva azt.Mivel –mint azt az #agyséta és #agytechnikák rovatok bemutatták– az idegtudománynak rengeteg ága-boga van, ezek az előadások közérthetőbbek, hiszen olyanokat is érdekelhet akiknek nem ez a szakterülete. Az agykutatás ugyanis akkora téma, hogy nem lehet az ember mindenben szakértő, van amiben még kicsit sem. Egy molekuláris biológus viszonylag rossz az agyi funkcionális hálózatok szerveződésében és fordítva. De az ilyen előadások nagyon élvezetesek és gondolatébresztőek szoktak lenni. Sokan, sokáig emlegetik és elősegíthetik új kutatási irányok kialakulását. Én is emlékszem néhány ilyen előadásra, pl. a méhek navigációjáról vagy a látásnak és hallásnak a beszédértésben fontos koordinációjáról (erről írtam is a McGurk hatás bemutatásánál).

A FENS 2026 plenáris előadásai együtt jól megmutatták, milyen irányba halad ma az idegtudomány. A témák a fejlődő idegi hálózatoktól a gén–környezet kölcsönhatásokon és a szinaptikus plaszticitáson át egészen a nagy neuronpopulációk működéséig íveltek. Ezekből hat előadást mutatunk be:

• Guillermina López-Bendito azt mutatta be, hogyan alakulnak ki az érzőrendszerek kapcsolatai a genetikai program és a fejlődés során spontán megjelenő idegi aktivitás kölcsönhatásából. A fontos üzenet az, hogy az agy nem egyszerűen „genetikailag huzalozódik”: saját korai aktivitása is alakítja a kapcsolatrendszerét.
• Elisabeth Binder a stressz molekuláris hatásairól és a gén–környezet kölcsönhatásokról beszélt. A pszichiátriai sérülékenység nem vezethető vissza sem pusztán génekre, sem pusztán környezeti hatásokra; az számít, hogyan reagál egy adott genetikai háttér a stresszre, és milyen tartós molekuláris változásokat hagy maga után.
• Ila Fiete előadása azt vizsgálta, hogyan jelenhetnek meg bonyolult kérgi struktúrák – térképek, modulok és hierarchiák – viszonylag egyszerű fejlődési és hálózati szabályokból. A központi gondolat az önszerveződés: komplex agyi reprezentációkhoz nem feltétlenül szükséges minden részletre külön genetikai instrukció.
• Yukiko Goda a szinaptikus plaszticitásról beszélt, de nem az egyes szinapszisokat elszigetelten vizsgálva. A hangsúly azon volt, hogy a szinaptikus erősséget a helyi hálózat, a sejttípusok és homeosztatikus mechanizmusok együtt szabályozzák. A „szinaptikus kód” így nem egyetlen kapcsolat tulajdonsága, hanem egy egész mikroáramkör szerveződési szabálya.
• Gilles Laurent evolúciós perspektívából közelítette meg az idegi hálózatokat. Nagyon különböző állatcsoportok idegrendszereit összehasonlítva azt hangsúlyozta, hogy az evolúció ugyanazokat a számítási feladatokat sokféle áramköri megoldással képes megvalósítani.
• Kenneth Harris plenárisa a nagy léptékű kérgi populációs kódolásról szólt. A modern többsejtes mérések azt mutatják, hogy a neuronális aktivitásban egyszerre jelennek meg az érzékelt ingerek, a mozgás, az éberségi állapot és más belső változók. Emiatt egyre kevésbé elegendő egyes neuronok „funkcióját” keresni; inkább teljes populációk magas dimenziós aktivitását kell értelmezni.

Összességében három közös motívum rajzolódott ki: az önszerveződés, a kontextusfüggő működés, valamint az elmozdulás az izolált sejtek és szinapszisok felől a teljes hálózatok és populációk felé.

Az előadások túlnyomórésze azonban rövid 8-10 perc előadás, plusz 2 perc kérdezz-felelek formában zajlik. Ezeket az előadásokat egy-egy témát körüljáró, meglehetősen szakosodott, technikai szimpóziumokba szervezik, melyekre a kutatócsoportok idősebb és fiatalabb tagjait is meghívhatják előadóknak. Gyakran szerveznek kimondottan pályakezdő kutatóknak szimpóziumokat, hogy bemutathassák munkájukat és beletanuljanak ebbe a nagyon nehéz formátumba. Nagyon nehéz ugyanis 8 percben elmondani egy munkát, és a szimpózium elnöke nem kegyelmez az időhúzóknak. Modortalanság más idejébe belenyúló előadást tartani. Ezért nagyon gyakran a szükséges részleteket egy-vagy több, az előadáshoz társuló poszteren mutatják be a kutatócsoportok. Általában 4-5 előadás és ezt lezáró vita alkot egy szimpóziumot. A nagy konferenciákon ezek délelőttönként és délutánonként 1-2 idősávban zajlanak párhuzamosan kisebb előadótermekben (4-8 egyszerre). Azaz jól meg kell gondolja az ember melyik szimpóziumra szánja az idejét.

A harmadik bemutatási forma a poszterek. Ezek konferencia mérettől függően fél-, egy-, két- napig tekinthetők meg egy hatalmas kiállítóteremben, végtelen sorokban. A posztereket tematikusan csoportosítják (így a hasonló kérdéseket vizsgáló csoportok egy kupacban megbeszélhetik eredményeiket) és a posztert bemutató kutatónak bizonyos időpontban a poszternél kell tartózkodnia, hogy kérdésekre tudjon válaszolni. Általában ezek az idősávok a szimpóziumok és a plenáris előadások közötti szünetekben vannak, hogy mindenki ott tudjon lenni.
Jó posztert készíteni komoly munka, és sok finomságra kell ügyelni. Ugyanis több ezer poszter van és a látogatók nagyon meggondolják melyiknél mennyi időre tudnak megállni. Tréfásan, egy evolúcióbiológiai példát hozva: egy jó poszternek úgy kell kinéznie mint egy pávakakasnak. Messziről látszon, hogy értékes, erős tartalma van, tetszen a pávatyúkoknak, de a ragadozóknak is mutassa, hogy ha kell még hatalmas farkával is el tud repülni, nem érdemes rá vadászni. Azaz a poszternek kell egy ütős cím, amiben az eredmény is benne van. Érdemes aztán kiemelni a kérdést és az erre kapott választ, hogy messziről is érthető legyen. Ha ez megfogott valakit, akkor az ottmarad és elkezdi részletesen végignézni az eredményeket, amiket szintén érdemes tömören, pontokra bontva felépíteni.
A magam részéről én a sokadik konferencia után már csak a posztereket jártam, mert míg egy szimpóziumon 8 percig lehet beszélni az eredményekről és 1-2 perc áll rendelkezésre a megbeszélésre, addig a poszterek mellett addig beszélgethet az ember míg állni bír a lábán. Mellesleg ez egy meglehetősen valós behatároló tényező, hiszen egy FENS konferencián napi 800 posztert mutatnak be. Nyilván esélytelen, hogy az ember mindet megnézze. Előző este vagy aznap reggel az előadás-szimpózium-poszter szekció listából (ehhez már telefonos appok segítik a keresést) eldönti mikor hova menne. A posztereket én mindig úgy néztem, hogy alaposabban megnéztem a saját területem eredményeit, ebből kiválasztotta 3-4 posztert amihez visszatértem, amikor ott voltak a kutatók, hogy hosszabban beszélgethessünk. De végifutottam (majdnem szó szerint) az összes szekció poszterein is , hogy ha valami érdekes akad, ne maradjak le róla. Időnként váratlan kincsekbe vagy érdekes gondolatokba boltik az ember, kitárul a világ.

Azzal folytatjuk majd, hogy milyen trendek jellemezték az idei FENS-et. Merre halad az idegtudomány?

Szerző: Gulyás Attila