Pósfai Balázs és az Akadémiai Ifjúsági Díj

A fiatalság-ifjúság korhatárát egy adott évvel meghatározni nemigen lehet, de valamilyen korhatár megadására számos esetben szükség van. Tudták ezt már a rómaiak is, hiszen 30-35 évnél fiatalabb nemigen pályázhatott római szenátorságra, ha mégoly gazdag is volt, a legfőbb tisztség (consul/konzul) elérése is csak kivételes esetben történt 40-45 éves kor előtt.

A mai díjak esetében sincs éles korhatár, mi több, változik is. Általában emelkedik, ha nem is minden díj esetében. A kétezres évek elején elfogadott 30 vagy 35 év mára 40, sőt, bizonyos körülményeket figyelembe véve, akár 45 év is lehet. Az MTA Akadémiai Ifjúsági Díja esetében 1983-ban a korhatárt 30-ról 35 évre emelték, de 2020 után nem is egy jelentős változtatás történt. A kutatóhálózat leválasztása után az MTA vezetése a díjat 2021-ben nyílt pályázatként hirdette meg, és már nem csak a volt kutatóhálózat fiatal kutatói, de valamennyi fiatal MTA köztestületi tagsággal rendelkező kutató pályázhatott, a pénzjutalom megduplázódott, a díjazottak száma és a díj presztízse is nőtt. 

Bár ennyi sok is lehet díjakról és korhatárokról, de talán ennek a díjnak esetében megengedhető, hiszen segíthet megértetni, miért olyan nagy dolog, hogy szinte alig van év, amikor nincs „kokis” fiatal a nyertesek között!

Tavaly, 17-ként, Prokop Susanne-nak gratulálhattunk a díjhoz, idén Pósfai Balázs folytatja a sort, akit azóta van szerencsém ismerni, mióta diákkörösként belépett intézetünkbe. Még középiskolás volt, és láthatóan nagyon tetszett neki, hogy azon kevesek közé tartozik, akik vakáció idején is képesek elmélyülten dolgozni, habár senki nem kötelezi őket erre.

A tehetség-szorgalom-kitartás mellett ne feledkezzünk el a csoportvezetőkről (Nyiri Gábor, Dénes Ádám) és csoportokról sem, ahol volt kiktől és mit tanulni, ami  meg is hozta eredményét, díjakban kifejezve is. És ez számára sokat jelentett.

- Nekem a díjak, elismerések, oklevelek már kicsi koromtól nagyon fontosak voltak, valamiért egyszerűen akartam, mindet. Mégis, vannak díjak, amik kiemelkednek a többi közül, melyekre máshogy tekint az ember fiatalon. Pályakezdő kutatóként ilyenek voltak számomra a magyar tudomány csúcsintézménye, az MTA által adományozott Bolyai János Kutatási Ösztöndíj és az Akadémiai Ifjúsági Díj. És míg az előbbi már összejött korábban, addig az AID-ra az idei volt az utolsó esélyem. Mert bármennyire is szeretnék, ennél a díjnál jövőre már nem férek bele az ifjúsági kategóriába, míg a Bolyainál az ember 45 éves koráig fiatalnak számít!

- Egy díj mindig jókor jön - vagy mégsem?

- Azt gondolom, egy elismerés nem igazán tud rosszkor jönni, de ez a díj talán nem is jöhetett volna jobbkor. Az elmúlt 2 év több szempontból elképesztően nehéz volt. Sok mindent megkérdőjeleztem, beleértve a kutatói munkám értékét és minőségét, és közben a motivációm, a koncentrációm és a hangulatom sem verdeste mindig az eget. Remélhetőleg ez az a visszaigazolás, amire szükségem volt – mert egy díj mindig leginkább ez, egyfajta igazolás a díjazott felé, hogy jó az irány. Továbbá visszaigazolás a környezetében élőknek is, illetve egy jó referenciapont és „mérőszám” azoknak is, akik nincsenek benne a tudományos életben. Jó lezárása ez az elmúlt 2 évnek, meg úgy általában a tudományos karrier első fázisának. 

- Első fázist mondtál. . .

- Igen. Ez a díj szerintem egy lehetőség és egyben felhívás arra, hogy új fejezetet kezdjek több szempontból is, és jelzés egyben, hogy ideje máshogy gondolnom szerepemre a „tudományos táplálékláncban” is. Mert igaz ugyan, hogy a fiatalok témavezetését lassan egy évtizede végzem lelkesen és örömmel, számtalan tudománynépszerűsítő előadáson is túl vagyok, mégis, mindig nehezemre esett elfogadni, hogy szép lassan én is szenior kutatónak számítok.

- A díjak tehát öregítenek, pontosabban szólva, érettebbé, bölcsebbé tesznek. Bárcsak így lenne! Mit osztanál még meg azokkal, akik kíváncsiak egy sikeres fiatal gondolataira egy siker kapcsán? 

- Ami még mindenképpen eszembe jut, az a hála és köszönet mindazok felé, akik lehetővé teszik/tették ezeket az elismeréseket. Mert valahol igazságtalannak érzem az egyéni elismeréseket a tudományban, mikor manapság mentorok, társak és csapatmunka nélkül a tudományban semeddig sem juthat az ember. Azt ugyanis senki nem gondolhatja, hogy annak a középiskolás fiúnak, aki 15 éve megszeppenve ült a KOKI igazgatójának irodájában, fel sem fogva igazán, hova is került, magától értetődően vezet az útja ennyi és ilyen díjakhoz. Már az induláshoz szükséges a szülői, családi és pedagógusi irányból érkező segítség és támogatás. Elengedhetetlen hozzá a mentorok, és tapasztaltabb, szenior kollégák segítsége és iránymutatása. 

És itt akkor ki is emelek három embert: Nyiri Gábort, akinek a csoportjában a kezdeti szárnybontogatásaimat végezhettem, Dénes Ádámot, akinek a csoportjában tovább fejlődhettem, és Cserép Csabát, akivel a 15-ből 14 évet azonos csoportban töltöttünk. Mindhármuknak rengeteget köszönhetek.

De ugyanígy nem lehetnék díjazott számos volt és jelenlegi munkatársam, valamint a diákjaim nélkül sem, hiszen mindannyian utam fontos szereplői. Ebből a szempontból igazságtalannak tartom az egyéni díjakat, viszont annyit tehetek cserébe, hogy én is igyekszem olyan munkatárs és mentor lenni, aki mások útjának sikeréhez hozzájárul.