Szürke Állomány, Blog az agyműködésről

Az amigdala, hasonlóan a hippokampuszhoz, az előagy egyik legősibb rendszerének a szaglás köré telepedett és az érzelmeket feldolgozó limbikus rendszernek a része. Fontos a döntésekben és emocionális reakciókban. Kettőjük összjátékában az amigdala adja az érzelmi töltést (félelem, jutalom), a hippokampusz a kontextust, a helyzetet (hol, mikor, hogyan).

Ott tartottunk, hogy a hippokampusz jeleket kap arról mi a fontos, mi kerüljön a memóriába.

A hippokampusz történetesen a mediális szeptum nevezetű agyterülettől kap híreket arról, hogy most történt valami fontos, most kell tanulni. Erről a területről egy összetett pályarendszer érkezik a hippokampuszba. A rostok egy része GABA, a gátló transzmitter segítségével gátlás alá helyezi a hippokampusz gátlósejtjeit. Ezáltal, a gátlás gátlásával megnöveli a serkentő sejtek aktivitását, akik időben sűrítve, többször is visszajátsszák a közelmúlt fontos történéseit, hogy azok mintázatai (középtávú) memóriaként rögzüljenek az agy különböző területein (lásd előző bejegyzés).

A hippokampusz a modern előagy egyik legősibb része, a limbikus rendszerhez tartozik. Az agykéreg fejlődésének egy egyszerű állapotát őrizte meg. Mindennek ellenére agyunk egyik legfontosabb területe.

Hosszú szünet után újra indul az agyséta. A harmadik szerveződési szint, az agyi területek kapcsolatának bemutatásához nekem is el kellett olvasnom egy csomó könyvet, ehhez idő kellett.

Megtudtuk ugye, hogy az egyes érzékszervekből érkező ingerek feldolgozása számos lépcsőben történik. Az elsődleges és másodlagos modális kérgekből az információk egy idő után elkezdenek keveredni egymással, hogy az érzékszervek kisegítsék egymást.

Belevágunk eredményeink elemzésébe. Egy új projektnél, amikor megjelennek az első eredmények, először csak felderítünk. Megnézzük, mi működött, mi nem, mi egyezik az elvárásainkkal, és mi nem (ezek nagyon fontosak, sokszor a korábbiaknak ellentmondó eredmények visznek előre). Kezdünk mintákat, szabályokat és szabálytalanságokat keresni. Először csak kvalitatívan, azaz minőségben. Ha már látunk valami mintát, akkor jön a neheze: a kvantifikálás, azaz a precíz számszerűsítés.

A diákokkal zajló kísérleti kalandok bemutatása kicsit elakadt, de majd most. Ott tartottunk, hogy a metszetek egy részét kettős festettük, hogy megnézzük vajon a két állattörzsben a két promoterrel (Pv és GlyT2) hajtott GFP (zöld fluoreszcens fehérje) tényleg azokat a sejteket jelöli, amelyekre céloztunk. A GFPt zöld fluoreszcens festékkel erősítettük, a keresett sejttípusokat (PV és Calbindin kifejező sejtek) piros festékkel jelöltük. A metszeteket alaposan mostuk, hogy a sejtekhez nem kötődött fluoreszcens festékmaradványok által szórt fénye ne zavarjon a vizsgálatokban.

És még egy remek kérdés, aminek hatására billenytút ragadtam:

"Olvastam, hogy az ember megőrül, ha sokáig nem éri semmilyen inger, vagy akár enyhébb esetben, rosszul érzi magát, ha például sokáig nem beszél semmilyen másik emberrel. Ezzel kapcsolatban merült fel bennem, hogy miért lehet, hogy az agynak szüksége van folyamatosan valamennyi ingerre, hogy egészségesen működjön? Illetve milyen folyamatok indulnak el ilyenkor, amik a „megőrüléshez” vezetnek?"

Honnan is kezdjük?

Új diák csatlakozott hozzánk és remek kérdéseket hozott magával. Íme az egyik:

"Sosem tudtam pontosan, hogy mi a különbség egy érzelem és egy gondolat között. Ha csak annyi lenne, hogy különböző agyi területekről érkeznek, akkor hogyhogy ennyire mások, más a hatásuk?"

Hú. Ez remek kérdés. Nekem még nem jutott eszembe, de most, hogy valaki megkérdezte elgondolkodtam rajta. Mint sokszor megint csak egy művelt találgatásba kezdek.
Az egy remek kiinduló gondolat, hogy azért, mert „különböző agyi területekről érkeznek”.

Meglehetősen gyakran bukkan fel beszélgetéseimben a telepátia. Most jött el az ideje, hogy írjak egy bejegyzést, amire majd irányítani tudom a téma iránt érdeklődőket (pedig az elején megígértem erről nem lesz szó). Először is a szokásos mantrát kell elmondanom. Egy jó kutató minden lehetőséget megvizsgál, nem zárkózik el a tények elől. Ha olyan ténnyel találkozik mely az általa elfogadott képnek ellentond, nem a tényt, hanem a képet kell megváltoztatni. A ténynek persze szigorúan szilárdnak kell lennie (megfelelően alátámasztott, azaz épül korábbi tényekre, rendes statisztika, ninc sellentmondó tény). A mantra mási része, hogy egy kutató felettébb ritkán mondhatja azt, hogy valami NEM úgy van vagy NEM LÉTEZIK. Azt állíthatja csak, hogy a jelenleg ismert tények alapján (alapuló modell szerint) ez vagy az a dolog roppant valószínűtlen. Ugye mindig előjöhet egy új tény ami támogat valamit amit eddig számtalan tény nem támogatott vagy ellentmondott neki.